A hallássérülésről
A hallássérülés a jelenlegi statisztikák alapján száz fő 18 év alatti gyermekből kettőt gyermeket érint. Szerencsére nagyon kevés olyan hallássérülés van ma már, amelyen a modern technika nem tud segíteni. A korai diagnózis, a hallókészülékek korai felszerelése, a cochleáris implantátumok és a speciális oktatási programok korai megkezdése segíthet a gyermek hallásának maximalizálásában
A halláscsökkenésnek különféle típusai vannak:
vezetéses halláscsökkenés, ennek oka a hallójárat, a közép- és belsőfül területén jelentkezik (például fülzsírdugó, zajártalom);
az idegi eredetű károsodás oka lehet például jóindulatú daganat vagy a központi idegrendszer károsodásai;
kevert típusú nagyothallás, amikor vezetéses és idegi típusú halláskárosodás együttesen jelentkezik.
A halláscsökkenések további osztályozásának szempontja a fennállási időtartam: egy részük átmeneti, más részük maradandó. Gyermekkorban gyakoribb az átmeneti; rendszerint a megnagyobbodott orr és/vagy garatmandula az oka, a fülkürt nem működik tökéletesen, a középfül nem szellőzik megfelelően. Ez az állapot akár középsúlyos halláscsökkenést is eredményezhet, amely fájdalom hiányában sokáig rejtve is maradhat, mivel kevés a feltűnő tünet (nyitott száj, horkolás, szájszárazság, esetleg a gyakori visszakérdezés). A gyermekkori átmeneti halláscsökkenés másik gyakori oka a krónikus gennyes középfülgyulladás, amelynek fő tünete a fülfolyás. Fülzsírdugó vagy hallójáratgyulladás szintén okozhat átmeneti vezetéses halláscsökkenést.
A hallássérülésnek különböző fokozatai vannak:
25 - 40 dB közötti küszöbgörbe enyhe halláscsökkenést jelez (ez azt jelenti, hogy hogy az adott személy nem képes a 25 dB-nél halkabb hangok érzékelésére).
40 - 60 dB között közepes hallásveszteségről van szó.
A 60 és 90 dB közötti küszöbgörbe súlyos hallásveszteséget jelent.
Siketség akkor áll fenn, ha a jobban halló fülön mérve a küszöbgörbe 91 dB felett húzódik (azaz az adott személy nem érzékeli a 91 dB-nél halkabb hangokat; Csányi 2005).
A maradandó halláskárosodások nagy része idegi eredetű vagy kevert típusú. A halláskárosodás a kezdeti ideje alapján lehet veleszületett vagy szerzett zavar.
Megkülönböztetjük továbbá a prelingvális vagy posztlingvális hallássérülést. Az első azt jelenti, hogy a személy egy nyelv elsajátítása előtt vált nagyothallóvá vagy siketté, a másik esetben a hallásveszteség a halló társadalomba való szocializálódás után, egy nyelv elsajátításának egyes szakaszait követően, vagy a kialakult anyanyelv meglétét követően történt.
A hallássérülés jelei lehetnek
Nehezen érti, amit emberek mondanak.
Másképp beszél, mint a kortársai.
Nem figyel fel arra, ha a nevén szólítják.
Nem megfelelő módon reagál a kérdésekre (félreértések).
Magasra állítja a TV hangerejét, vagy nagyon közel ül a TV-hez, hogy hallhassa.
Beszéd- vagy nyelvi késései vannak, vagy problémái vannak a beszéd kivitelezésében
Figyel másokat, hogy utánozzhassa az otthoni vagy az iskolai tevékenységeiket.
Fülfájásra vagy fülzúgásra panaszkodik.
Nem érti, mit mondanak neki telefonon, vagy gyakran cserél fület, miközben telefonon beszél.
Naponta többször visszakérdez: „mi?"
Erősen figyeli a beszélők arcát - sok gyermek halláskárosodása elkerüli az figyelmet, mert nagyon sikeres ajakolvasók.
A beszédfeldolgozási folyamatban a hallásra épül a beszédészlelés, amely a beszédhangok, hangkapcsolatok, hangsorok azonosításáért felelős. A hangészlelésre épülő beszédmegértés a szavak, mondatok, szövegek szemantikai és grammatika szerkezetének azonosítását, a tartalmak feldolgozását jelenti.
A szakirodalom szerint a hallássérült gyermekek közlései döntően sémákra épülnek; a szórend ugyan általában megfelelő, de a grammatikai szerkezetek sokszor nincsenek összhangban a beszédszándékkal. A hallássérült gyermekek közlései főleg tartalmas szavakból állnak, a funkciószavak (igék, kötőszók) használata korlátozott. A társalgási interakcióban való kisebb jártasság miatt a szöveg kohézióját nehezen teremtik meg; gondolataik kifejezése sokszor „szervezetlen”.
A hallásérült gyermekek kommunikációjának jellemzői
Horváth Viktória és Beke András alapos és jelentős kutatást végzett az ép halló és a nem ép halló gyermekek spontán beszédének jellemzői tekintetében. Kutatási eredményeik alapján jellegzetes eltérések mutathatók ki az ép halló és a nem ép halló gyermekek spontán beszédében:
Néhány magánhangzó esetében (a, o, ö, ü) statisztikailag igazolható különbséget mutattak ki a magánhangzók időtartamában a hallássérült és az ép halló iskolások között.
A hallássérült gyermekek nemcsak az anyanyelv-elsajátítás kezdetén hoznak létre rövidebb beszédszakaszokat, hanem még iskoláskorban is.
A hallássérült gyermekeknek több és hosszabb néma szünetre van szükségük a beszéd artikulációs tervezéséhez és kivitelezéséhez, és ez az artikulációs nehézségek mellett a kevesebb beszédtapasztalattal, valamint a nyelvi átalakítás lassabb voltával is magyarázható.
Az átlagos beszédtempójuk is lassabb, mint az ép halló iskolásoké, ezt a gyakori és hosszú néma szünetek eredményezik.
A megakadás jelenségek vizsgálatával a hallássérültek beszédtervezési folyamatairól kaptak képet. Az eredmények igazolták azt a hipotézist, hogy a hallássérült iskolások beszédére szignifikánsan kevesebb megakadás lesz jellemző. A kevesebb beszédtapasztalat és az artikulációs kivitelezés nehézségei miatt ugyanis a hallássérült gyermekek rövidebb beszédszakaszokat terveznek, kétszer több néma szünetet tartanak, mint ép halló társaik – mindezek miatt kevesebb a megakadás lehetősége.
A grammatikai hibák előfordulásában volt a legnagyobb különbség az ép halló és a hallássérült gyermekek között. Ez a nagy eltérés arra utal, hogy a nagyothallás következtében fellépő beszédzavar elsősorban a grammatikai tervezés szintjét érinti, vagyis valóban nyelvi zavar (is) fennáll a hallássérülés következtében még iskoláskorban is. A kései beszédindulás és a lassabb beszédfejlődés, valamint a beszédtapasztalat korlátozottsága azt eredményezi, hogy a gyermek nem megfelelően sajátítja el és/vagy alkalmazza az anyanyelv grammatikai szabályait. Ennek következménye a toldalékmorfémák és a vonzatok nem megfelelő használata, esetleg elhagyása, avagy az agrammatikus szórend.
A hibák kisebb arányban érintik a lexikális aktiválás folyamatát a hallássérült gyermekeknél, mint az ép hallóknál.
Ajánlott irodalom
Horváth, Viktória és Beke, András (2013). Ép halló és nem ép halló gyermekek spontán beszédének a jellemzői. ANYANYELV-PEDAGÓGIA, 6 (3). pp. 1-15. ISSN 2060-0623
Bombolya Mónika( 2007). Hallássérült gyermekek beszédfeldolgozási folyamatai. In: Gósy Mária (szerk.) Beszédészlelési és beszédmegértési zavarok az anyanyelv-elsajátításban. Nikol Kkt. Budapest. 72–83.
Bombolya Mónika (2008). Tanköteles hallássérült gyermekek aktív szókincsének vizsgálata. Gyógypedagógia Szemle 2008/1. http://prae.hu/prae/gyosze.php?menu_id=102&jid=3&jaid=19
Csányi Yvonne (1990). Hallás-beszéd nevelés. Tankönyvkiadó. Budapest.
Csányi Yvonne (2005). A hallássérült gyermek. A hallássérült gyermek az óvodában. In: Csendes Krisztina (szerk.) Kisgyermekek, nagy problémák. RAABE Tanácsadó és Kiadó Kft. Budapest. 1–16
Gósy Mária (2008). Nagyothallás, beszédfejlődés és nyelvhasználat. Fejlesztő Pedagógia. 2008/1. 7–11
Sarant, J. Z., Holt, C. M., Dowell, R. C., Rickards, F. W., & Blamey, P. J. (2009). Spoken language development in oral preschool children with permanent childhood deafness. Journal of deaf studies and deaf education, 14(2), 205-217.
Blamey, P. J., & Sarant, J. Z. (2013). The consequences of deafness for spoken language development. Deafness, 265-299.
Levesque, E., Duncan, J., & Snoddon, K. (2023). Rethinking the language development of deaf and hard of hearing children. Deafness & Education International, 25(1), 1-3.